Üdvözlöm a weblapomon!

Úton

Simon Erika

2018-06-08

Leszálltam a vonatról, s már az első pillanatban megcsapott a fülledt nyár szaga, amely a peronról emelkedett fel az alig fodrozó szellőben. Nem volt időm körülnézni, azonnal az információt kerestem. Bőröndjeimet magam után vonszolva futólépésben haladtam a különálló apró bódé felé, amelyen kopott fekete betűk ígérték a segítséget.

...folytatás

- Legyen szíves megmondani, jó helyen járok-e! – hadartam akadozó nyelvvel, majd rémülten meredtem az unott fiatal nő arcába. - Igen? – vonta fel természetellenes, tussal kihúzott szemöldökét. - Szóval… - nyögtem, s zavaromban köhögni kezdtem. Elfelejtettem a helység nevét, ahová igyekeztem. – Erre felé van egy kisváros, valami „k” betűs… - Kérem, mit óhajt? – vékonyodott el sürgetően a nő hangja. Mögöttem egy teremtett lélek sem állt, mégis úgy éreztem, feltartom a sort. Némán meredtünk egymásra. Aztán meghallottam a kalauz sípját, és lélekszakadva futottam vissza a vonathoz. Egészen biztosan eszembe fog jutni, de most fel kell szállnom rá! Kalapáló szívvel roskadtam le a néptelen étkezőkocsi egyik kerek asztalkája mellé. Csomagjaim körülöttem hevertek, legszívesebben kihajítottam volna őket az ablakon. Csak akadályoztak a mozgásban. Bekérezkedtem egy fülkébe, hogy biztonságba helyezzem őket.

A vonat egyre gyorsabban robogott, hegyek, erdők, tavak, vízmosások mellett suhantunk. A fejemben több száz városnév kavargott, de hiába, azt az egyet nem találtam sehol. Talán emlékezetem egyik portól lepett polcán hevert, egy régen forgatott könyv kifakult lapjai között, egy apró cetlire írva, amit emberkéz sem érintett az idők kezdete óta. Lassítottunk, felugrottam, a kijáratot kerestem. Az állomás nevét ismét elszalasztottam, a szűk folyosón lehajtott ülésekben botladoztam. Alig álltunk meg, leugrottam és rohantam az információ felé. A sínekről felszálló forróság fejbe kólintott. Izzó acél szaga keveredett a büféből kiáramló sült kolbászéval. Sokáig szaladtam, mire megpillantottam a kopott, vastag betűs kiírást. Épp, mint az imént.

- Elnézést kérek – kezdtem elfúló sóhajjal -, tudna nekem segíteni? - Hogyne, tessék! – mosolygott a fiatal nő, és a tekintetem megpihent tussal kihúzott valószínűtlenül vékony szemöldökén. Az nem lehet! Riadtan fordultam hátra, a vonat kíméletlenül fütyülve zúgott el mellettem. Rajta minden poggyászom. A nő türelmesen várt. Még mindig mosolygott.

- Á, nem érdekes! – legyintettem, és elindultam kifelé. A kihalt állomásépület mellett földút vezetett, a másik oldalán végeláthatatlan mező. A szél melegen fújt, a nap sárga fénye tompán szűrődött át a finom fátyolfelhőkön. Nem tudom, mi vitt arra. Talán a minden mindegy nyugalma, a kimerültség, a nincstelenség biztos tudata.

A táj fényessé és otthonossá vált. Térdig érő fűben gázoltam, mezei virágok színes foltjai között, fiatal vadalmafák zsenge árnyékában. Zümmögő hadak kísértek, majd hagytak magamra, a távolból madárcsicsergés hívogatott. Felhajtottam a szoknyámat, szökellni kezdtem, akár egy kislány. A mező közepén valami mozdult, egy férfi alakja rajzolódott ki. - Az öcsém! – ismertem fel boldogan, és közelebb futottam.

Régen találkoztunk. Évek óta alig beszéltünk. Borzasztóan elfoglaltak lévén. Hát ő is itt van! Amikor már láttam az arcát, megtorpantam. Erős járomcsontja fénylett fakó bőrében, koromfekete haja, izzó szembogara, hosszú, szabályos fehér fogai villogtak a napsütésben. Földig érő fekete kabátot, lovaglócsizmát viselt. A kezében botot tartott, szélesen mosolyogva köszöntött.

Nem viszonoztam. Soha nem láttam ezt a férfit.

Nem haragszom – szólt bársonyos hangon. – Tudom, hogy neked sem könnyű. De most megmérkőzhetünk. Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, mit akar. - Csak három kérdést teszek fel. Ha tudod a választ, örökre megszabadulsz.

Nem értettem a szavait, a testem felelt helyettem. Felemelkedtem, egy spirális örvény közepén forogtam levegő után kapkodva. A tér aranyszínű kévék milliárdjaira esett szét, amelyek sebesen keringtek körülöttem. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy erős vagyok és tiszta. Minden sejtemet eltöltötte ez a felismerés. A spirál kilökött magából, szabadon lebegtem a fényes égen, alattam a fekete kabátos férfi meggörnyedt a fájdalomtól. Csodálkozva néztem, hogyan próbál rettenetes kínlódásában mégis fölegyenesedni. Amikor találkozott a tekintetünk, tudtam, hogy feltette a második kérdést.

A férfi térdre rogyott. Az ostor, amelyet ujjai eddig görcsösen szorítottak, kihullott rángatózó kezéből. Nem volt ereje rám tekinteni, a távolság közöttünk egyre nőtt. Apró ponttá vált a spirál legaljában.

Felhördült, ajkain habozva buggyantak ki utolsó szavai. Diadalom biztos tudatában felnevettem. Ám ebben a pillanatban bokám köré fonódott az ostor, és húzott le a spirál örvénylő testébe. Nem voltam többé a magam ura, mozdulataim darabossá törtek, akár a fagyott rózsaszirmok márványpadlóra hullva. Sokáig zuhantam, amíg szörcsögő, fojtogató alagútba kerültem. Úgy vergődtem, a föld zsíros testét ízlelve, akár az élve eltemetett áldozat. Remegő testem áttetsző burokként vett körül, s fölötte magasodott, vonaglott egy árny, tagjait zengő kacagás rázta. Ostorával mellém cserdített, fekete loboncát megrázva üvöltötte: - Hát mégis legyőztelek!

Talán elájultam. Arra ébredtem, hogy fekszem a harmatos fűben, és didergek. A sötétség puha takaróként borult fölém, tücsökzene szólt. Az égen billiárd csillag hunyorgott, a hold sarlója egy fölém hajló ágba kapaszkodott. Apró, kemény húsú, fanyar vadalmák ringtak mellette. Feltápászkodtam, a hajamban motozó bogarakat hallgattam. Elgémberedett ujjaimmal sután fésültem ki őket. Felálltam, mert az ég fekete testébe szürkés barna örvényt kavart a szél. Akkor azt hittem.

Egy szempillantás múlva hatalmas acélhajón eszméltem. Zajtalanul, időtlenül suhant a térben. Minden szöglete csillogott a tisztaságtól. Fehér lepedő alatt feküdtem, gondos kezek párnát is tettek a fejem alá. Kockás, puha plédet borítottak rám. Közeledő léptek zaját hallottam. Kisurrantam a takaró alól, és egy hatalmas faláda mögé rejtőztem. - Eltűnt! – suttogta egy női hang izgatottan. - Az nem lehet! – válaszolt egy másik. – Az imént még itt volt! Tudtam, hogy rám találnak, ha maradok. Eszembe jutott, hogy a ládában biztonságban lehetnék. Ott nem mernek keresni.

Már benne is voltam. Teljesen üres. Pont olyan illatú, amilyen a nagyapám műhelyében várakozó százéves szekrények. Csak sokkal keményebbnek tűnt. Az apácák riadtan forgatták fehér-fekete főkötős fejüket. Sustorogtak, Isten haragját emlegették.

- Nem fog a szeme elé kerülni. Ennyit még ennek a tudatlan lénynek is éreznie kell. Egyetlen pillantása elpusztítaná. A többiek hevesen bólogattak. De azért keresni kezdtek. A ládának a közelébe se mertek jönni.

Egy hosszú hasadékon át figyeltem őket. Amikor átmentek végre egy másik helyiségbe, kimásztam. Ovális faasztal terpeszkedett a terem közepén, körülötte egyforma székek, ovális támlával s ülőkével. Szürke, fehér, ezüst, fekete. Minden.

Akkor éreztem meg a közeledését. Szél járt előtte, olyan erőtér vette körül, hogy messziről sugárzott a lénye. Az élettelen porszemeket fénnyel töltötte meg. Tudtam, hogy ismét el kell rejtőznöm. Láttam, ahogy az apácákkal beszél. Kétszeresen föléjük magasodott, karcsú volt és hatalmas. A fején szögletes süveg, amelyről hosszú, fehér fátyol lógott le. Az arcát csak sejteni lehetett. Elfogott a félelem. Tudtam, hogy lát engem. Pontosan érzékel, most is figyel. Nem volt értelme elrejtőznöm. A lábam földbe gyökerezett a bizonyosságtól.

Egyedül maradtunk. Ő az ajtóban állt, én a láda mögött reszkettem. Szavak nélkül beszélt hozzám. Utasított, hogy adjam fel magam. Váratlanul kinyílt az ajtó. A beforduló huzat fellebbentette a süveg előtt libegő tejfehér fátylat.

Senki nem látta rajtam kívül. Ha a poklok minden fájdalmát, kietlen, puszta szenvedését, gonoszságát és haragját egyetlen tekintetbe gyúrnák, az lenne ilyen sötét. Halálosan rettegtem. Órákon, talán napokon át menekültem. De csak idő kérdése volt, hogy rám találjon. Ember még úgy nem bűnhődött, ahogyan én fogok, vacogtam, hiszen láttam az arcát.

Hideg zugokban, csövekben, padok alatt, asztallábnál aludtam. Aztán újra csak menekültem. Ő pedig szemmel tartott. Várta, mikor adom végre fel. Az apácák szorgalmasan kerestek. De őket könnyebb volt megtéveszteni.

Aztán elé álltam. Becsukta maga mögött az ajtót, egyedül voltunk. Nem kellettek szavak. Felkészültem, hogy visszaadom a lelkem. Hogy örökre végem lesz. Fölém tornyosult, akár egy hegy. Rá se mertem nézni, de behunyt szemmel is láttam. Fehér lepelbe burkolva állt ott. A fátyla áttetszővé vált, lebegett a feltámadó szélben. A szívem vad rémületben vergődött. A vágóhídra cipelt állat rettenete fojtogatott.

- Nézz rám! – zendült a hangja a lelkemben. Telten, bársonyosan, nyugodtan. Béke áradt belőle, a jóság ereje. Mintha madárka lettem volna puha ujjai börtönében, szelíd simogatással űzte el félelmemet.

Felemelkedő fátyla mögött kék tekintete fénylett, akár a nyári hajnal. Úgy fürödtem szeretete árjában, mint a gyermek anyja ölelésében.

[simonerika] [novella] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás

Üdvözöllek a honlapomon!

Simon Erika

2018-08-10

Először is köszönöm az érdeklődésedet!

A honlapomon arról olvashatsz, mit jelent számomra a coaching, hogyan gyakorlom, s mire számíthatsz, ha eljössz hozzám, hogy megtaláld a kiutat egy válságos élethelyzetből, vagy hogy jobban értsd önmagadat. Emellett az írásaimból kapsz ízelítőt, illetve azokról híreket.

...folytatás

A coaching hatékony, empatikus és megoldás orientált módszer azok számára, akik felelősséget szeretnének vállalni saját életükért, döntéseikért. Akiben megfogalmazódik egy probléma, abban ott van annak megoldása is. A válaszokat nem a múltban találod, hanem az ITT és MOSTban, magadban. Én abban segítek, hogy biztosan rájuk találj.

[simonerika] [fő] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás

Mire jó a coaching?

Simon Erika

2018-08-10

Képzeld el, hogy egy erdőben lépkedsz, és a kezedben tartott lámpásban váratlanul kialszik a fény. Nem látod, hol vagy, nem tudod, merre indulj tovább. Azt sem érted, hogyan kerültél ide.

...folytatás

Ismeretlen neszek, illatok, mozgások vesznek körül. Észreveszed, hogy a gyomrod tájéka összeszűkült, nehezen lélegzel, a szíved összevissza ver.

Kimerültnek érzed magad, szorongás fog el. Azt kívánod, bárcsak tisztán látnál, bárcsak tudnád, merre tovább. Azt kívánod, hogy érezd, tudd és értsd, mi történik.

Állsz a sötétben, minden érzékeddel figyelsz. Magadra figyelsz, észreveszed, hogyan lélegzel. Felteszed a kérdést: hol vagyok? És csöndben figyelsz tovább. Ekkor valaki finoman megérinti a válladat, s arra biztat, hogy hunyd be a szemed.

Lehunyod, majd kinyitod a szemed. Lassan meg tudod különböztetni a körülötted mozgó világot. Az erdő minden egyes lénye, a fák, a bokrok ágai, levelei elkülönülnek, mégis veled vannak. Már egyenletesen veszed a levegőt. A melletted álló megérinti a lámpást a kezedben.

Ebben a pillanatban a lámpásban fény gyullad, amely egyre erősödik. Egy ember közeledik feléd, ismerős, megbízol benne. Tudod, hogy a válaszokat ő adja meg. Felismered, hogy mindig is őt kérdezted, de eddig nem hallottad meg a hangját. És már azt is tudod, hogy ez az ember itt és most te magad vagy.

A legfontosabb , ami történik, ez. Találkozol önmagaddal.

És attól fogva az utadon vagy. Hát erre jó a coaching.

[simonerika] [fő] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás

Magamról

Simon Erika

2018-08-10

A középiskolában ragadtam az egyetem után. Szeretem a kamaszokat, mert őszinték. A legtöbben.

Magyart, olaszt és tánc és drámát tanítottam egy debreceni gimnáziumban. 22 éven át. ...folytatás Ami soha nem lelkesített, az a bürokrácia, a tananyag értelmetlen bősége, a porosz modell. Sokáig harcoltam az emberért, és hittem, hogy így lehet. De már nem az én dolgom, már nem hiszem többé, már nem éri meg. Nem harcolni fogok, hanem elfogadni.

Ezért lettem coach. Az ember lelkesít, aki mindannyiunkban ott van. (Vagy ott lehet. Vagy ott kellene lennie.) Vácz Jenő atya mondása a szívemből szól: "Embernek születtünk, de még nem vagyunk azok egészen. Azzá kell, hogy legyünk."

És írok. Eddig két kötetet publikáltam. Novellákat, regényt. De szeretem a meséket is.

[simonerika] [fő] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás

Megjelent műveim

Simon Erika

2014-04-17

Eddig két önálló kötetem jelent meg:

  • 2012: Az élet háza, Novum Verlag Kiadó, Budapest - regény
...folytatás
elethaza.jpg
Az élet háza kötetem borítója
  • 2012: Kaleidoszkóp, Aposztróf Kiadó, Budapest - novelláskötet
kaleidoszkop.jpg
Kaleidoszkóp című kötetem borítója
  • 2014: Az élet háza (második kiadás), Aposztróf Kiadó, Budapest

Előtte gyűjteményes kötetekben jelentek meg novelláim:

  • 2010: Ígéretek 4. (Antológia), Garbo Kiadó, Budapest
  • 2011: Ígéretek 5. (Antológia), Garbo Kiadó, Budapest
  • 2011: Szó-kincs (Antológia), Aposztróf Kiadó, Budapest
  • 2012: Szó-kincs (Antológia), Aposztróf Kiadó, Budapest

Egyéb:

  • Emese álma (két változatban), táncos-dalos drámajáték
  • Farsangoló, táncos-dalos drámajáték
  • Jézus születése, karácsonyi drámajáték
  • Manszfeld, ünnepi drámajáték
  • Tükörvilág, lírai mesék, novelláskötet

[simonerika] [fő] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás

Néhány év múlva

Simon Erika

2018-06-08

A változás abban áll, hogy ha találkoznék azzal, aki az előzőeket írta (ami , ugye, csak akkor volna lehetséges, ha valamiképpen visszajutnék 2012-be), egy folyóban úszó embert látnék a partról. Nézném, ahogy tempózgat, sütteti az arcát.

...folytatás

Olyan, mint egy kisgyerek, élvezi a vizet anélkül, hogy tudná, hová viszi. A szavak végtelen lehetősége veszi körül, dúskál bennük. Válogat, pazarol, ízlelget és harácsol. Mit mondanék neki? Hagynám, hogy megtegye az utat.

Csak akkor tudnék beszélni vele, ha már itt ülne mellettem a parton. Az pedig most van. Azt mondom neki, hogy ne nézzünk vissza, hanem keressük meg a tengert.

bemutatókép3.jpg
könyvbemutató 2014 - Libri

[simonerika] [fő] [Mindenki]

Simon Erika

Összecsukás